Szívhez szóló, mindenképpen olvasd el.



Anyák napján megható képet posztolt Szinetár Dóra közösségi oldalán, ahol mélyreható gondolatait is kifejtette.

Szinetár Dóra anyák napja alkalmából lepte meg rajongóit a gyerekeivel készült közös képpel, a képhez egy igen hosszú, de . A csodálatos színésznő elárulta, csak azért nem szül 42 évesen egy negyedik gyereket, mert a már meglévőkkel akar több időt tölteni.

 

Szinetár Dóra sorait teljes terjedelmében alább olvashatjátok:

“Annyi rémisztő buzdítást lehet mostanában hallani a gyerekvállalásra, és annyi -számomra- rémisztő irományt arról, hogy milyen rohadt nehéz is anyának lenni, hogy gondoltam leírom röviden, mi az, amiért 42 évesen csak azért nem szülők most azonnal egy negyedik gyereket, mert még a már meglévőkkel akarok sok időt tölteni.

Először is, nem emlékszem rá, hogy kislány koromban mit gondoltam az anyaságról, de nagyjából semmit. Nem foglalkoztatott. Mindenesetre sosem “álmodoztam” nagy családról, és sok gyerekről, sőt, azt gondoltam, jó, hogy technikailag egyke vagyok (a bátyám 15 évvel idősebb nálam), mert így sosem kellett igazán osztozzak a szüleim szeretetén, és odafigyelésükön.

Tizennyolc évesen aztán az első esküvőm után gyereket akartam. Akartunk. És jött is, nagyon gyorsan. Még nem voltam húsz, és anyuka lettem. Nem volt időm tervezgetni, rágörcsölni, kudarcot vallani, rossz példákat látni, más hibájából tanulni, egyszerűen csak anya lettem hirtelen. És ahogy az én csodálatos szülész-orvosom Dr. Siklós Pál (akinél aztán mindhárom gyerekemet szültem), tökéletesen elhitette velem, sőt kétséget sem hagyott afelől, hogy én természetes úton, fájdalomcsillapítás, és mindenféle orvosi beavatkozás nélkül, simán meg tudok szülni egy gyereket, valahogy ez az érzés tovább élt bennem akkor is, amikor már a szoptatás, a pelenkázás, aztán a gyereknevelés fázisai következtek. Egyszerűen elhittem, hogy én képes vagyok. Hogy jól fogom csinálni. Hogy lesz erőm, energiám, türelmem, ötleteim. Ami könyvet kapni lehetett a témában megvettem, és elolvastam. Ugyanis a szüleim arra tanítottak, hogy ha valamit nem tud az ember, akkor kérdezzen! Vagy olvasson utána. Egészen addig, amíg úgy nem érzi, hogy megértette, és biztonságot kapott a válaszokból. És élveztem! Hibáztam sokszor persze. Marcival együtt nőttünk fel. Mai aggyal nyilván csomó mindenben már ügyesebb lennék, sőt, talán bölcsebb, de egy dolog már az elejétől megvolt bennem. Az érzés, hogy én imádok “Anya” lenni.

Szerettem az ezzel járó felelősséget! Szerettem a tudatot, hogy ez a kicsi ember tőlem függ, és nekem kell megtanítanom, hogy ez majd megváltozzon. Imádtam vele lenni, imádtam megmutatni neki a világot! Ahogy én látom! Az én világomat! Csodálatos érzés volt már akkor is, hogy ennek a pici embernek én taníthatom meg, mi a jó, és mi a rossz. Hogy tehetek érte, hogy szeresse a világot, és ne bántsa! Hogy nagyrészt rajtam múlik, élvezi-e majd az életet, márpedig én nagyon tudom élvezni, és ennek minden részét át akartam adni! Szerettem volna olyan emberré nevelni, aki az én mércémmel mérve jobb, mint sok másik, aki nem bántja a többieket, aki elfogadó és megértő, akivel szeretnek időt tölteni, akit nem akarnak bántani, aki, ha szóba kerül, elmosolyodnak.

És ez egynél már sikerült! A másik is nagyon jó úton van, a harmadik még csak most kezdte, de a legjobb irányban halad.Én pedig halálosan büszke vagyok rájuk! És minden egyes velük-értük töltött percemre.

 

Nem akarok ilyen hülyeségekről irni, mint a pelenkázás, az uzsonna-készítés, meg a lego-darabokba való éjszakai mezítláb belegyaloglás, mert erről írnak elegen. Igen. Ez vele jár. Sőt, ilyenekből áll. De nem erről szól!!! És különben is… engem nem zavar. Tényleg. Egyszerűen nem zavar. Megszoktam. Megszoktam, hogy másik két-három ember helyett pakolok, 2-3 féle ebédet főzök, hogy mindig megy a mosógép, és 20 éve szól reggel a vekker. Mi ez ahhoz képest, hogy a dédnagyanyám még a patakba járt mosni, és télen ráült a kemence-padra, hogy ne fagyjon meg. Ezek csak gyakorlati dolgok. Meg lehet tanulni, ki lehet gyakorolni, ez van, és kész. De ami a lényeg!!!

Hogy a legillatosabb kis zsemle odabújik még tíz évesen is reggel az emberhez, hogy a most másfél éves az ölemben alszik el, és közben dorombol, mint egy cica! Hogy a huszonkét éves elaltatja a kisöccsét, ha kell, és hosszú monológokban féltékeny a kishúga fiú osztálytársaira. Hogy bármilyen gondom van, felhivhatom, és jön, és meghallgat, és segít! Hogy a középső a legféltettebb titkait is megosztja velem, de “csak velem”! Hogy a legkisebb akkor kacag a legédesebben, ha én bénázok neki a színes labdájával! Hogy ismerem nagyjából az összes gyerekkönyvet az elmúlt 20 évből, az újszülöttől a nagykamasz korosztályig. Hogy a Mammut játszóházban én tudok a leggyorsabban végigmenni a mászó-emeleteken, hogy bármit, bármilyen legóból összeépítek, tudok transformerst ki-be csukni, baba hajat fonni, távirányítós versenyautóval a másikat nyerni hagyni- úgy általában minden társasjátékban és kártyajátékban bárkit tudok nevelési szándékkal- nyerni hagyni, tudok gyapjúangyalkát készíteni, focizni, medence aljáról versenyben kavicsot felhozni, és mindezt képes vagyok őszintén élvezni! Hogy én megmaradhattam gyereknek, miközben a világ legcsodálatosabb és legnagyobb felelőssége az enyém: az én dolgom, hogy a gyerekeim BOLDOGOK legyenek!

Forrás: twice.hu

Értékeld a munkánkat, ha tetszett oszd meg!